A téglavár-építés ritka szép példája

Történetünk a 16. századra nyúlik vissza, a törökök nyugat felé terjeszkedésének viharos éveire. A győri végvár új katonai vezetője főkapitányi rangban Salm Egon lett 1561-ben. A még igen egyszerű szerkezetű, fatörzsekből, földművekből készült kisebb alapterületű vár túlságosan gyengének és könnyen bevehetőnek látszott. A szakértőként meghívott komáromi körzeti építész, a valószínűleg olasz származású Francesco Beningo, valamint Bernardo Gabelli építőmester is korszerű, füles-bástyás várfalak, erős téglafalakkal épült végvár építését javasolta. A kialakult tervekről több vázlat, alaprajz is ismert; valamennyin igen jól látható az a korabeli hadi megoldás, mely többirányú kihegyesedő bástyákat és a mögöttük kialakuló beugrásokat – füleket – tartalmazott. Utóbbiak fontos szerepe az volt, hogy a várfalat megrohamozni szándékozókat oldalról tűz alá vehessék – de az ágyúállások mégis bizonyos mértékig védve, távoli irányból fedve lehessenek. A tervezett vár egyik korabeli alaprajzán mindez jól megfigyelhető.

A tervezett végvár a következő években épült, de az építési folyamat befejezése előtt, 1594-ben a törökök elfoglalták. Csak a visszafoglalása után fejeztek be valamennyi bástyát és védművet, a szakirodalmi adatok a teljes befejezését 1671-re teszik. (Borbíró Virgil, Valló István: Győr városépítés-története, Akadémiai Kiadó, 1956.)

A metszetet az ismeretlen szerző madártávlatból, mégpedig déli irányból készítette, tehát a ma is szokványos módon észak-déli a rajz tájolása. A mai Mosoni-Duna tehát felül, a vázlat felső részén balról jobbra folyik, a várat azonban egy ága mintegy körbeöleli. A vár bal, tehát a nyugati oldalát és a máig fennmaradt füles bástyát a várost látogatók ismerik, évente százak fényképezik.

A fényképen igen jól látható: az úgynevezett „fül” alakja; szerkezeti megoldása valóban alkalmas volt (lehetett) arra, hogy a várfalat megostromlókat a védett beszögelésből látni, tehát ágyúval vagy egyéb eszközzel oldalba támadni lehessen.

 

A belső, beugró fül láthatóan olyan kaput, jelenleg már befalazott falnyílást is kapott, melyet feltehetően csak később készítettek, alakíthattak ki. A vár falaihoz – még mai szemmel is – igen jó minőségű téglát készítettek, mintegy 15-16 millió darabot égettek ki és használtak fel a várépítők. A falakat közelről szemlélve jól látható, hogy érdekes módon, többségében csak az úgynevezett kötősorokkal falaztak, bár a most feltárt fal-részekben néhány helyen futósort is alkalmaztak.

A vár falaiból mára csak az északnyugati tájolású bástya maradt fenn – ám a múlt évben a Mosoni-Duna felőli várfalnál kiásott, feltárt falak, boltíves nyílások és a mögöttük még feltáratlan várbelsők ígéretes részleteket mutatnak meg.

Egy fényképen bemutatom, hogy az eddig feltárt várfalrészletek alaprajzi alakja a korabeli vár folyó felőli bástyájára emlékeztetnek, feltehetően e bástya oldalfalát alkotják. Várható, hogy az ásatások folytatásaként további falrészek, a boltíves nyílások mögött pedig belső terek, nyilván katonai, tehát hadi célú helyiségek, raktárak, talán őrszobák és pihenők, figyelőállások is előkerülhetnek.

Az építészek és a hadtörténészek – és általában a városba látogatók – számára is rendkívül érdekes lesz majd a középkori vár feltárt részeinek bemutatása, ugyanis a füles-bástyás várépítés, a téglavárépítés ilyen „testközeli” bemutatása ritkaságszámba megy Európában.

A fenti fénykép északi irányból, tehát a Mosoni-Duna-part irányából készült. A folyó mai medre jelenleg mintegy 30-40 méter távolságban található, valamikor azonban – a korabeli metszetek tanúsága szerint – a folyó vize még moshatta e falakat.

Végül nézzük meg közelről a fél évszázada épült vár falát, falazatát! Láthatóan nem a mai értelemben vett sablonba, téglány alakú formába öntötték az agyagot – ennek ellenére a téglák mérete néhány milliméter eltéréssel azonos, jó minőségüket, tartósságukat az elmúlt évszázadok tanúsítják.

A már említettek szerint, a kötősorokkal épült győri várfal nem függőleges, kissé befelé dőlt. A fennmaradt részek magassága változó, a Mosoni-Duna és a Rába folyók felé eső oldalakon 9–10–12 métert is meghaladó magasságú szakaszok maradtak fenn, láthatóak ma is.

Megfigyelhető a bemutatott fotón a korabeli kőműves munkával épült fal kivitelezésének viszonylagos pontossága, a vízszintes-függőleges fugázás közel egyenletessége is. Kisebb felületű, nyilván újabb keletű javított felületek is találhatóak a Rába-parti várfalon – a mellékelt fotón egy ilyen javított felület is fellelhető.

 

A falazásnál fél évszázaddal ezelőtt nyilván nem használtak vízszintezőt, lécet..., és persze a várfal építésében valószínűleg nemcsak képzett kézmunkások, hanem alkalmi munkások is, esetleg rabok is dolgozhattak.

dr. Domján József

okl. építészmérnök, ny. főiskolai docens, igazságügyi építész szakértő