Tízéves az Aggteleki Nemzeti Park Vörös-tói Látogatóközpontja

A Baradla-barlang vörös-tói bejáratának 1890-es megnyitása óta a barlang villamos rendszere, járófelületei és korlátai amortizálódtak, helyenként még omlásveszély is jelentkezett, így elkerülhetetlenné vált egy átfogó rekonstrukció. A koncepció az volt, hogy a kevéssé attraktív, útismétléses Jósvafő–Óriásokterme–Jósvafő „rövidtúra” megszűnik, ezáltal a világítás egyszerűbbé és környezetbarátabbá tehető, a vezérlés pedig automatizálható, a túraszakasz bemutatása pedig kizárólag Vöröstó–Jósvafő irányába történjen. A látogatókat a nemzeti park autóbusza szállítja vissza a bejárat melletti parkolóhoz. Ehhez viszont szükséges volt bizonyos turisztikai és szociális funkciók megvalósítása a vörös-tói bejáratnál, ahol az elektromosságon és az autóparkolón kívül semmiféle infrastruktúra nem állt rendelkezésre.

Arra gondoltunk, hogy ott a szükséges funkciókat lehetőleg egyetlen épületben valósítjuk meg, és a hiányzó közműellátást (ivóvíz, szennyvíz, telefon) a barlangon keresztül, a járófelületek alá fektetett közművezetékekkel oldjuk meg. Mivel gázvezeték a két falu között nincs, elektromos fűtésben kellett gondolkodni, ami egyszersmind meghatározta, hogy nem tervezhettünk nagy belső légterű fogadótereket. Feltétlenül szükséges volt megfelelő számú vécé, pénztár, túravezetői tartózkodó, büfé, kiállítóés előadóterem, elektromos kapcsolótér és transzformátorhelyiség, megfelelő alapterületű raktár, ajándékbolt és a közbiztonsági szempontból szükséges állandó emberi jelenlétet lehetővé tevő szolgálati lakás kialakítására.

Személyes véleményem az volt, hogy a funkciótól függetlenül jelentős épületet kell a bejáratnál emelni. A kialakítás módjáról csak vázlatos elképzeléseink voltak, sokszor elmantráztuk a „tájba illesztés” igényét anélkül, hogy pontosan meg tudtuk volna fogalmazni ennek mibenlétét. Végső soron azért írtunk ki meghívásos tervpályázatot, hogy az építészek szabad kezet kapva maguk fejezhessék ki, mit értenek tájba illő épületen.

A pályázók valóban nagyon különböző megfogalmazásokkal jelentkeztek; volt köztük, aki zöldtetős megoldással gyakorlatilag elrejtette volna az épületet a talajszint alá, volt, aki a gömöri kúriákra hajazó historizáló épülettel jelentkezett, volt, aki a funkciókkal keveset törődve posztmodern vízióként a barlangbejárat optikai felnagyításával kísérletezett. A jeligés pályamunkák közül végül az a terv kapta a zsűritől messze a legmagasabb pontszámot, melyet a fiatal építész, Jakab Csaba jegyzett, és amely nem túl lényeges módosítások után végül is felépült.

Az épületet – a köztes födém felületén látható – szilárd vasbeton szerkezet teszi masszívvá és időtállóvá, míg a függőleges felületek nyers, rakott kőfalak. A tető pedig hagyományos megoldásokkal operáló bonyolult és látványos ácsszerkezet, amely nem nélkülözi a modernnek számító, ívesre hajlított fönn és lenn, világosság és sötétség ellentétpárjainak ilyetén megjelenítésén felül a hatalmas szárnyat formázó tető két végén még elhelyezett további jelképes, de funkcionáló épületelemeket: a tűzhelyként használható „tűzsárkányt” és az ivókútként szolgáló „vízsárkányt”. A ház mintegy átvezeti a látogatót a profán felszíni valóságból a szakrális mélységbe és sötétségbe, ahogy halad szintről szintre lefelé, úgy lát egyre kevesebbet a fényből és a környező világból, lelkileg felkészül a barlang szokatlan, rideg és félelmes miliőjére. Ez nemcsak szellemi előkészítés, hanem egyben fiziológiai is, hiszen a szemnek alkalmazkodnia kell a barlang szükségszerűen alacsony megvilágítottságához, ami hosszú percekig is eltart, a fokozatosság pedig csökkenti a balesetveszélyt is.

Az építész közös alkotásra invitálta a nyílászárókat megalkotó díszműkovácsokat, a feliratokat, jelképgrafikákat, sárkányokat, madáritatót és sarokköveket kivitelező kőfaragót, az ácsokat, a kőműveseket és a tetőfedőket is. Mindenki tudása legjavát adta, érezvén, hogy nem szokványos, mindennapi feladattal került szerencsés kapcsolatba. Az épület lezárása, mintegy koronája a három kisebb épülettömb által áttört hatalmas tetőszerkezet, mely a korcolt rézlemezek sugaras megjelenése miatt óriási denevérszárnyra emlékeztet. Tetőfedő anyagként – a csekély lejtésszög miatt – csak valamilyen lemezfedés jöhetett számításba, a tartósság követelményei miatt cink- vagy rézfedés közül kellett választani, ebben a tekintetben a réz kedvezőbbnek tűnt.

A réz hamarosan bepatinásodott, megfeketedett, így a fehér kőfalak, a vörösre pácolt ácsszerkezet és faburkolatok, valamint a szintén fekete kovácsoltvas felületek mellé nem került még egy szín, a kialakult látvány egyszerre harmonikus, könnyed, de méltóságteljes, anélkül, hogy valamiféle rikító, harsány vagy hivalkodó jelleget fedezhetnénk föl benne.

A rézlemezből készült tetőfedés a gyakorlatban is bizonyított: nem történt elmozdulás, törés, repedés vagy beázás, ami nemcsak az anyagválasztás helyességét bizonyítja, hanem a kivitelezők munkáját is minősíti.

A tervezés időszakában elég erőteljes kritikát kaptunk zöldszervezetektől a nemzeti park közepére tervezett nagyméretű épület és ennek várható kedvezőtlen hatásai miatt, beleértve a tájképrombolást és negatív példamutatást – a megvalósítás után viszont ezek a kritikai hangok érdekes módon elnémultak. Lehet, hogy sikerült az eredeti célkitűzés? A táj nemcsak a felszínformák, kőzet, talaj, klíma és élővilág, hanem a rajta élő emberek, gazdálkodás és kultúra is. A vörös-tói Látogatóközpont épülete nem pusztán fizikailag simul bele a tájba, de szellemi beilleszkedését is elkönyvelhetjük. Lehet, hogy sikerült valamit eltalálni?

Salamon Gábor
az ANP korábbi igazgatója, megbízó

 

Tervező: Jakab Csaba és munkatársai, 1997–2005
Kivitelezés: Adeptus Rt., Miskolc
Megbízó: Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága
Fotó: Csikó Zoltán, 2016